Az „Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed, lendül: sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, te is nemsokára nyugszol, ne félj.” Tóth Árpád fordításában vált a Goethe-vers legismertebb magyar változatává.
Az eredeti Goethe-vers, a Wanderers Nachtlied, magyarul Vándor éji dala, a hegycsúcsokra boruló csendet, a lombok alig érzékelhető mozdulását és az elnémuló madárvilágot kapcsolja össze az emberi elmúlás gondolatával.
A vers eredeti német szövege
Az eredeti Goethe-versben nincsenek jelzők, a hangzás, a szavak belső ritmusa, jelentése adja a hangulatot, a vers-zenét…, ezért nem könnyű magyarul visszaadni.
Johann Wolfgang Goethe: Wanderers Nachtlied
Über allen Gipfeln
Ist Ruh,
In allen Wipfeln
Spürest du
Kaum einen Hauch;
Die Vögelein schweigen im Walde
Warte nur, balde
Ruhest du auch!
A szó szerinti fordítás a következő:
Minden (hegy)csúcson nyugalom van, minden (fa)csúcsán érzel alig egy leheletet, A madárkák hallgatnak az erdőben. Várj csak, nemsokára nyugszol te is!
A legismertebb magyar fordítások
Ennek a kis csoda-versnek számtalan fordítása létezik, ezek között vannak ismert költők, írók tollából, és vannak kevésbé ismertek, ill. amatőrök is.
Ismert költők, írók fordításaiból hoztam egy kis ízelítőt, ékes példáit annak, hogy minden fordítás,- a szöveghűségre való törekvés ellenére is - valójában újjáalkotás.
Tóth Árpád fordítása
Immár minden bércet csend ül.
halk lomb, alig érzed,
Lendül:
Sóhajt az éj.
Már búvik a berki madárka,
Te is nemsokára nyugszol, ne félj.
Tóth Árpád változata a magyar olvasók számára különösen emlékezetessé tette a verset, mert a „csend ül”, a „halk lomb” és a „sóhajt az éj” képei egyszerre őrzik meg az eredeti nyugalmat és teremtenek önálló magyar verszenét.
Szabó Lőrinc fordítása
Csupa béke minden orom.
Sóhajnyi szinte a lombokon a szél s megáll.
A madár némán üli fészkét.
Várj, a te békéd
Sincs messze már.
Kosztolányi Dezső fordítása
A szikla-tetőn tompa csönd.
Elhal remegőn odafönt a szél lehellete is.
Madárka se rebben a fák bogára,
várj, nemsokára pihensz te is.
Weöres Sándor fordítása
Valamennyi ormon
Tág csend.
Mindannyi lombon
Átkereng
A gyönge szél.
Madárnép gunnyad az ágra.
Várj, nemsokára
Nyughatsz, ne félj
Tandori Dezső fordítása
Már minden ormot
Csend borít,
A fákon a lombot
Alig
Járja a szél:
Madarak csendje az erdőn.
Érted is eljön,
Várj csak, az éj.
Dsida Jenő fordítása
Csúcson, élen hallgat az éj.
A lombfuvallat is csekély sóhajnyi nesz; fészkén elült a madárka.
Várj - nemsokára te is pihensz.
Kányádi Sándor fordítása
Minden bércen néma csönd van; egy-egy levél ha még moccan.
Ültek a kis madárkák is el mind a fákra.
Már nincs sok hátra s pihensz te is.
Móricz Zsigmond fordítása
Ott nyugszik a csúcsokon a csend.
És itt a lombokon alig leng szellő, ha sejted is.
Az erdőn is hallgat a kis madár.
Várj csak, nemsokára már megnyugszol te is.
| Fordító | A csend képe | A lezárás |
|---|---|---|
| Tóth Árpád | „Immár minden bércet csend ül” | „Te is nemsokára nyugszol, ne félj.” |
| Szabó Lőrinc | „Csupa béke minden orom.” | „Sincs messze már.” |
| Kosztolányi Dezső | „A szikla-tetőn tompa csönd.” | „Nemsokára pihensz te is.” |
| Weöres Sándor | „Valamennyi ormon / Tág csend.” | „Nyughatsz, ne félj” |
| Tandori Dezső | „Már minden ormot / Csend borít” | „Érted is eljön, / Várj csak, az éj.” |
| Kányádi Sándor | „Minden bércen néma csönd van” | „Már nincs sok hátra s pihensz te is.” |
Miért nehéz lefordítani a verset?
A vers rövidsége ellenére a fordító egyszerre próbálja megőrizni a jelentést, a ritmust, a rímeket, a hangzást és az elégikus hangulatot.
Az eredeti Goethe-versben nincsenek jelzők, a hangzás, a szavak belső ritmusa, jelentése adja a hangulatot, a vers-zenét…, ezért nem könnyű magyarul visszaadni.
A német szöveg tömörsége szinte minden szót több irányból enged értelmezni, miközben a magyar fordításoknak természetes, önállóan is működő versként kell megszólalniuk.
Mintha az európai költészet végsőkig kifinomult virága volna.
A cím és a versváltozatok
A versnek még címe sincs: az első Goethe-kiadásokban a négy évvel korábban írt weimari Vándor éji dalát követi Ein Gleiches („Ugyanaz”) címmel.
A német hagyományban a verset gyakran Wanderers Nachtlied II néven különböztetik meg az első Vándor éji dalától, amely más szöveg, de hasonlóan a vándor, az éjszaka és a nyugalom motívumára épül.
Ha az imént azt mondtuk, hogy a romantikus költő számára csak a „vízre írt vers” az igazán örökkévaló, úgy ez a vers ennek minden kritériumát teljesíti.
A Kickelhahn vadászkunyhója
Goethe a kickelhahni vadászkunyhó falára írta fel ezt a verset 1780 szeptember 6.-ról 7.-re virradó éjjel.
Később, 1813-ban megújította a feliratot.
1831-ben, nem sokkal halála előtt újból ellátogatott oda, hogy még egyszer megtekintse.
S ha nem is vízre, de korhadó deszkára írták, a Thüringiai-erdő egy vadászkunyhójának falára, az Ilmenau fölötti Kickelhahn-tetőn, amelyet Goethe majdnem harmincszor keresett fel.
És hogy a metafora teljes legyen, Goethe kézírását a 19. század végén valaki kifűrészelte a falból.
Azóta nyoma veszett.
A kickelhahni vadászkunyhó belseje ma Goethe emlékének egyik fontos helyszíne, amelyhez a vers keletkezésének és későbbi felidézésének története kapcsolódik.
Goethe utolsó látogatása
Goethe elolvasta e néhány sort, s könnyek folytak végig arcán.
Igen lassan előhúzott egy hófehér zsebkendőt sötétbarna vászonkabátjának zsebéből, felszárította könnyeit, s gyengéd, bánatos hangon így szólt: „Bizony, várj csak, hamarosan nyugszol te is!”
Fél percet hallgatott, kitekintett az ablakon át a sötét fenyvesbe, majd e szavakkal fordult hozzám: „Most már mehetünk.”
„Mahrnak ettől a leírásától kezdve kötik össze ezt a verset a Kickelhahnon ülő öregember képével, aki melankolikusan, a halál előérzetével merül el a beesteledő természet szemlélésében”, írja Wulf Segelbrecht a vers recepciótörténetéről szóló monográfiájában.
A jelenet azért vált a vers hagyományának részévé, mert a késői Goethe személyes emlékezése mintegy visszafordítja a rövid költeményt saját forrásához: az egykori éjszakai tájhoz, a kunyhó falához és az elmúlás közelségéhez.
Alkman és a vers ókori előzménye
A versnek mint az európai kultúra ikonjának hagyománya azonban nemcsak Goethéig, hanem jóval messzebbre nyúlik vissza.
Alkman görög költő Anatóliából jött Spártába a Kr. e. 7. században, a görög kultúra archaikus korának idején.
Itt a vallásos leányegyesületek, a partheniák számára írt kórusdalokat.
Az egyik ilyen dalból maradt ránk ez a töredék:
Nyugszanak már a hegycsúcsok, a völgyek a szirtek és a szurdokok s mind a fekete föld táplálta fajok, az erdők vadjai s a méhek nemzetsége és a bíbor tengerben élő lények, elnyugszik már a szárnyas madárnép.
Alkman töredékeit 1773-ban adták ki önálló kötetben, nagy visszhangot keltve a klasszika-filológiában.
Hét évvel később írta Goethe a Vándor éji dalát.
A vers egyértelműen tanúskodik Alkman himnuszának ismeretéről.
Mintegy medaillonként foglalja össze az első megénekelt európai napnyugta leírását, megörökölve és áthagyományozva szakralitását és egyetemességét az európai kultúra napjának végső lenyugvásáig és azon is túl.
A vers mint a kultúra emlékezete
Vajon mi teszi ezt a verset ennyire alkalmassá rá, hogy az európai magaskultúra Denkmalja legyen egy civilizációtól megfosztott világban?
Biztosan nagy szerepe van ebben a vers letisztult egyszerűségének, amelyet rafináltan ellenpontoznak a ritmus- és rímképlet finom aszimmetriái.
De biztosan része van ebben a Bildungnak is, annak, ahogyan tanulmányaink során először találkozunk ezzel a verssel mint kultúránk jelképével.
Tatjana Tolsztaja Kssz című anti-utópiája (1986) az atomháború után kőkorszaki körülmények között tengődő emberiséget, valójában pedig a morálisan és kulturálisan lepusztult szovjet társadalmat mutatja be.
Ebben a világban nincsenek könyvek, s csak annyi írott szöveg létezik, amennyit Fjodor Kuzmics, a falu zsarnoka időről időre saját műveként átad írnokainak lemásolásra és a pórnép között való kiosztásra.
A minap például ezt tisztázta le Benedikt: Immár minden bércet csend ül. Halk lomb, alig érzed, lendül: sóhajt az éj. Már búvik a berki madárka, te is nemsokára nyugszol, ne félj.
A vers ebben a környezetben nem egyszerűen egy természeti jelenet leírása, hanem egy elveszett kulturális világ sűrített emléke.
Goethe és Schubert
A vers zenéje Franz Schubert feldolgozásában is tovább él.
Goethe - Schubert: Wandrers Nachtlied - Vándor éji dala D.768 (1823).
Barbara Hendricks Schubert "Nacht und Träume"
A dal több változatban is fenn van a YouTube-on, de én ezt szeretem a legjobban Radu Lupu finom játéka miatt.
A zenei feldolgozásban a rövid vers sorai új időbeliséget kapnak: a csend, a visszatartott lélegzet és a végső megnyugvás nemcsak a szöveg jelentésében, hanem a dallam elhalkulásában is megjelenik.
Átiratok és újraalkotások
A fordítások mellett számos átirat is született, amelyek nem a szöveghűségre, hanem a Goethe-vers hangulatának, képeinek vagy alaphelyzetének újrafogalmazására törekednek.
Az átiratok gyakran megtartják a hegyet, az éjszakát, a szelet, a madarat és a pihenés gondolatát, de más érzelmi hangsúlyokat adnak nekik.
Sziklaszirteken szusszan az erdő álomlátó csendje. Nem zizzen már lomb se, nem dalolgat madár. Sötétség szárnya rebben a Mindenekben. Benne megleled békéd, bár szorítja lelked, ne félj, meglátod, túl hamar elaltat téged is az éj.
Bércek csendjén rezdül egy halk sóhaj, minden zaj elül az éjszaka ágbogán, altatót dúdol már a bóbiskoló napnak sok erdei madár.
Szellő simítja homlokom, kivirul alig-érintésén - mint élet a lombokon- a béke, s kis csónakom elringva végre kiköti a nyugalom szigetére.
A csend bársonyt sző a hegyre hallgatag fák közt alig leng a szél, hulló levéllel szívem betakarja, a madárszárnyú éj róla mesél.
Az est vállán csendesen pihen az éj, s én a holdat nézem a fák hegyén.
Halk levél-sóhajok úgy rezegnek, mint az alig dobbanó, fáradt szívek.
Elmúlás szele kóborol a bérceken, de a távolban egy vándor szíve hallom, mintha csak enyém volna, már nem fél, megnyugszik végre, a szerelem csendjében dobogva.
Ében éji csend borul a bércre, hervadt levélke sóhaja hallik.
Alig moccan a némaság fészke, tétova távolok hangja morajlik.
Ha jő az éj, leszáll a csend, vigyázz!
A hegytetőn a szél elül ma már.
Elcsendesülnek a bércek, apró fészken madárka ül.
Rejtekén pihen, halkan zenél hangtalan fák közt a szél.
Hulló levél sóhaja mentén erdei árnyak körbe-körbe járnak, de ne félj, csak várj békén, téged is nemsoká’ megtalálnak.
A csend, a természet és az elmúlás
A vers természeti képei fokozatosan halkulnak el: a hegycsúcs nyugalma után a lombok alig érzékelhető mozdulata, majd a madarak elnémulása következik.
A csend nem ürességként jelenik meg, hanem olyan állapotként, amelyben minden élőlény visszahúzódik, megpihen és felkészül az éjszakára.
A záró felszólítás, a „Várj csak” vagy a „ne félj” egyszerre lehet vigasztaló és nyugtalanító.
A pihenés jelentheti az éjszakai alvást, de a „te is” fordulata az emberi élet végességét is megidézi.
Ez a kettősség adja a vers különös erejét: a természet békéje nem oldja fel teljesen a halál gondolatát, hanem csendes, szinte természetes rendként fogadja magába.
A rövid költemény ezért egyszerre tájkép, altató, elmélkedés és búcsú.