A Horthy-korszakban a szülésznői oklevél megszerzése szervezett, államilag felügyelt szakmai képzéshez kötődött. A korszak szülésznői a 18. század végétől fokozatosan kialakított oktatási és ellenőrzési rendszer örökösei voltak, amelyben az elméleti ismeretek, a klinikai gyakorlat, a vizsga és a működés szabályozása egyaránt fontos szerepet kapott.
A szülésznői oklevél nem pusztán egy tanfolyam elvégzését igazolta, hanem a bába szakmai professzionalizációjának egyik legfontosabb dokumentuma volt. Az okleveles bábák képzett egészségügyi szakemberekként működtek, miközben továbbra is szorosan kapcsolódtak a helyi közösségek hagyományaihoz, vallási szokásaihoz és a családok mindennapi életéhez.
A bábaság állami szabályozásának előzményei
A bábarend kialakulása hazánkban, más országokhoz hasonlóan nem köthető időponthoz. Tevékenységükben több a babona, mint a tudás. Hiányzó ismereteiket, a bábagyakorlat és a földöntúli erők, csodatételekben való hit pótolják.
Ez a kettősség attól függetlenül, hogy megpróbálták ezt hivatalos formában intézményesíteni a szakszerűbb ellátás érdekében, a 20. század végéig megmaradt. A téma vizsgálatát időben a 18. század végéig vezetem vissza, azonban a Mária Terézia által kiadott korábbi rendeleteket sem hagyhattam figyelmen kívül, mivel ezen egészségügyi rendeletek indították meg azt a fejlődési folyamatot, aminek révén a bábaság egy államilag elismert és támogatott, szabadon választható női foglalkozássá vált.
A hazai szülészet és bába-ellátottság a 18. század közepétől, a felvilágosodás egészségügyi reformtörekvéseinek hatására nagy változásokon ment keresztül. A bábák tevékenysége fokozatosan állami felügyelet alá került. Ennek kialakulásával egy időben került előtérbe falvaink egészségügyi viszonyainak kérdése.
A nagyszombati egyetem orvosi karának megnyitása megindította a magyarországi egészségügyi szakemberek képzését, így a bábákét is. Mária Terézia 1770-ben kiadott egészségügyi rendelete (generale novativum in re Santitatis) volt az első általános egészségügyi jogszabály, amely kötelező érvénnyel szabályozta a bábák munkakörét.
Mária Terézia majd II. József a közegészségügy javítását szorgalmazó rendeleteiben kötelezővé tették a bábák oktatását, munkájuk időszakonkénti főorvosi ellenőrzését. Az egymás után sorra kiadott uralkodói rendeletek bábákra vonatkozó passzusai a szokásszerűség hosszú folyamatának megváltoztatására próbáltak hatni, nem engedve, hogy működésük ötletszerű, szükséglet diktálta legyen.
Az állam meglehetősen szigorú reformintézkedések révén, a legfőbb hivatal a Helytartótanács közreműködésével próbálta a bábákat összefogni, mind a saját, mind pedig a társadalom hasznára, képzés, önképzés, az állami kontroll biztonságos keretei közé.
A szülésznői képzés és az okleveles bábák kialakulása
Az évszázadokig tapasztalati úton működő bábák tevékenységét elméleti és gyakorlati vizsgához kötötték. Annak érdekében, hogy munkájukat hivatalosan is elismerjék, szervezett oktatásban kellett részt venniük.
A szigorú törekvések nyomán megjelent az egyetemi bábakurzusokon oklevelet szerzett úgynevezett okleveles bábák szűk rétege, valamint a megyei orvos vagy sebész szülészeti kurzusán alapvető elméleti tudást elsajátított és vizsgázott cédulás bábák nagyobb csoportja.
| Szülésznői csoport | Képzés jellege | Jellemző |
|---|---|---|
| Okleveles bába | Egyetemi bábakurzus | Elméleti és gyakorlati vizsgával megszerzett oklevél |
| Cédulás bába | Megyei orvos vagy sebész szülészeti kurzusa | Alapvető elméleti tudás és vizsga |
| Másodrendű bába | Rövidebb bábakurzus | Akár hat hét alatt megszerezhető képzettség |
| Parasztbába | Tapasztalati, közösségi tudás | Gyakran anyáról leányra szálló ismeretek |
A 18. század végén megkezdődött a szüléseket kísérő bábák lassú, képzettség szerinti rétegződése, és ezzel együtt az orvosok térhódítása is a szülések területén. Kezdetben a megyei főorvos adott alapvető ismereteket a gyakran analfabéta, de gyakorló bábaasszonyoknak - ők voltak a cédulás bábák.
Csak a 18. század végétől kaphattak komolyabb képzést az orvosi egyetemen: három, majd öt hónapos tanfolyamon, amelyből az okleveles bábák kerültek ki. A 19. század utolsó harmadában pedig megnyíltak a rövidebb bábakurzusok: akár hat hét alatt is úgynevezett másodrendű bábává válhatott valaki.
A falvakban továbbra is dolgoztak képzetlen parasztbábák, akik gyakran anyáról leányra szálló tudással, ismerettel, tapasztalattal végezték dolgukat az asszonyok között. Okleveles bába ugyanakkor abból is lehetett, aki megfelelt a kiválasztási feltételeknek - de a szülések körül korábbi bábai tapasztalattal nem rendelkezett.
Az oklevél megszerzésének feltételei a 20. század elején
A 20. század az Osztrák-Magyar Monarchia által létrehozott Vallás- és Közoktatási Minisztérium fennhatósága alatt működő bábaképzési modellt örökölte. Ekkor a bábaoklevél megszerzéséhez már magyar nyelven lehetett tanulni, a felvételi eljárás során pedig leginkább erkölcsi és képességbeli követelményeket támasztottak a leendő szülésznők felé.
Az iskolába jelentkező bábajelöltektől többek között elvárták a jó írás- és olvasás készséget, a tiszta, rendezett külsőt, és természetesen a szóbeli felvételi vizsgán a kommunikációs képességeiket is felmérték.
Míg az ősi hagyományok szerint tapasztalt, maga is többször szült asszonyokból kerültek ki a bábák, a bábaképzők megjelenésével jellemzően gyermeküket egyedül nevelők, özvegyasszonyok, fiatal házasok választották a biztos megélhetésnek számító foglalkozást.
A kifejezetten női munkákból nem volt nagy kínálat, a bábaság pedig jól fizető állás hírében állt, a bábák tiszteletreméltó, megbecsült személyek voltak.
A budapesti bábaképzés és a klinikai gyakorlat
Az 1912-1931 között Lovrich József igazgató vezetése alatt álló intézet 10 hónapon át tartó elméleti és klinikai gyakorlati képzést biztosított a hallgatóknak, mely további 2 hónap kórházi gyakorlati képzéssel egészült ki.
Az okleveles szülésznői képzés tehát nem kizárólag elméleti oktatásból állt. A hallgatóknak klinikai környezetben és kórházi osztályon is gyakorlatot kellett szerezniük, mielőtt önállóan megkezdhették működésüket.
Gyömrő bábájának legrégebbről fennmaradt dokumentuma egy 4. osztályos év végi értesítő az Újpesti Elemi Iskolából, amely Hebrancz Ilona kiváló tanulmányi eredményéről tanúskodik az 1912/13-as tanévben.
A remek kézügyességgel megáldott Ilona orvosi pályáról álmodott, de a továbbtanulást családi körülményei nem tették lehetővé, az elemi elvégzése után varrónőként dolgozott Budapesten.
Ilona injekciókúra miatt érkezett a körzeti orvosi rendelőbe, amikor egy nyílt csonttörés ellátásához segítséget kért tőle orvosa. Az alkalmi asszisztálás után szakmai kapcsolatuk egyre szorosabbra fűződött, így hamarosan orvosi ajánlólevéllel a kezében jelentkezett a Tauffer Vilmos egyetemi professzor által alapított iskolába, a II. számú Szülészeti és Nőgyógyászati Klinikával szoros kapcsolatban működő Budapesti Bábaképző Intézetbe.
Liptay Imréné számára a képzés során az orvosi terminológia elsajátítása bizonyult a legnehezebb feladatnak, de vizsgáit sikeresen abszolválva, szakmai gyakorlatát a Rókus Kórház Szülészeti Osztályán letöltve tért haza Gyömrőre 1930. augusztus 1-jén.
Akkor magánbábaként kezdte meg működését, később pedig egyik írásában Gyömrő község ösztöndíjas szülésznőjeként mutatkozik be. Az oklevél megszerzése után 3 héttel hívták először szüléshez, az első gyömrői újszülöttet, akit világra segített szintén Ilonának hívták.
A szülésznői oklevél mint szakmai és társadalmi igazolás
A községi szülésznői állás betöltésekor az oklevéllel rendelkező bábák előnyt élvezhettek. A parasztbábák mellett először a nagyvárosok közelében, majd a kisebb falvakban, tanyákon is munkába állt egy-egy képzett bába.
Az 1876. évi XIV. törvénycikk „a közegészségügy rendezéséről” az állam és községek egészségügyre vonatkozó kötelességeit foglalta össze. E törvénycikk szerint minden 1500 lélekszám fölötti település köteles volt saját bábát alkalmazni.
A kisebb falvaknak lehetőségük volt egymással összefogva eleget tenni ennek a kötelezettségnek. Az ilyen összefogásban alkalmazott bábát körbábának hívták.
Az oklevél a hivatalos alkalmazás szempontjából is jelentős volt, de a helyi elfogadottságot önmagában nem mindig az iskolai végzettség határozta meg. A kulturális szokások és társadalmi értékrendek tiszteletben tartását a közösség továbbra is elvárta a szülés körüli segítőktől képzettségükre való tekintet nélkül.
Az okleveles bába feladatai
A bábák, bábaasszonyok, szülésznők, olyan nők, akik a szülés önálló levezetésére, a gyermekágyas nők tisztántartására, ápolására, az újszülött gyermek gondozására voltak rendelve.
A bába a közösségben élő várandós nőt szükség esetén tanácsokkal segítette, elsősorban akkor, ha először szülő nőről volt szó, vagy ha valamilyen egészségügyi probléma lépett fel a várandósság alatt. Ellátta a szüléssel kapcsolatos feladatokat, fogadta és ellátta az újszülöttet.
A gyermekágy idején rendszeresen, az első egy-két hétben minden nap meglátogatta a szülő nőt és az újszülöttet is. Lemosta, átöltöztette az anyát és a babát, megvizsgálta a szülőrészéket, kezelte a köldökcsonkot, ágyat húzott, mosott (az okleveles bábák a mosást már nem vállalták), ellenőrizte az anyatej minőségét, szükség esetén szoptatási tanácsokat adott.
A bába feladata volt szülés után 8 napon át naponta látogatni a gyerekágyast. A vizitek alkalmával az asszonyok általános állapotát, vérzését, testhőmérsékletét ellenőrizte.
Az újszülött fürdetése mellett a pelenkák mosása is a bábára maradt, ha nem volt olyan családtag, aki a háztartásban segíteni tudott.
Ha nagyon gyenge, várhatóan rövid ideig életképes újszülött született, ő keresztelte meg (bábakeresztség). A bábának a szülésről ezenfelül bejelentési kötelezettsége volt az egyház, 1895-től pedig a világi hatóságok felé is.
Szerepe azonban nemcsak a szülés körüli tevékenységekre terjedt ki a közösségen belül, hanem gyógyított, orvosságokat is készített. Különösen azokon a helyeken, ahol nem volt a közelben elérhető orvosi ellátás, a kisgyermekkori, valamint a női betegségek kezelésében is részt vett.
Szexuális tanácsokért is hozzá fordultak - nők és férfiak egyaránt. Ő fogadta be a „megesett lányt”, aki nála szülhette meg a kisbabát - ilyenkor gyakran a bába lett a keresztszülő is.
Várandósgondozás és tanácsadás
Ha a bába tudomást szerezett a terhességről, figyelte, számon tartotta a nőt és ha szükség volt rá, tanácsokkal látta el, vagy elbeszélgetett vele. Elég valószínű, hogy a tanácsadás alkalmilag zajlott le, de a városok vagy törvényhatóságok alkalmazásában álló bábák számára szabályozták ezt is.
A terhesség megállapítására, a szülés várható idejének kiszámítására, a várandóssággal járó kellemetlen vagy kóros tünetek kezelésére, tanácsadásra is gyakran kérték fel a helyi bábát, aki indokolt esetben természetesen orvoshoz irányította a várandóst.
Nem volt ember a faluban, aki ne ismerte volna a helyi bábát. A nők nem csak mint szakemberhez fordultak a szülésznőhöz kétségeikkel, problémáikkal, hanem gyakran féltett titkukat bízták rá, bizonytalanságukban a bába tanácsa volt számukra az útmutató.
Régi hagyomány szerint ugyanis a falu közössége szigorú diszkréciót várhatott el a bábától, mindazonáltal a titoktartásnak köszönhetően sok családi konfliktust is megelőzhetett.
A szülésznők szakmai ellenőrzése
A 20. század elején a hivatalos bábakönyv Kézmárszky Tivadar: Magyar bábakönyv a bábai hivatás gyakorlásáról első ízben 1902-ben került az iskolákba. Ezután az 1911-ben átdolgozott, második alkalommal kiadott tankönyv jelent meg.
A harmadik, szerkesztett kiadás 1934-ben az addig használatos mérgező higany(II)-klorid helyett már a klórtartalmú fertőtlenítőszerek használatát írja elő. Ez kissé kései fejlesztésnek számít, ha figyelembe vesszük, hogy Semmelweis már az 1800-as évek második felében is a klórvizes kézmosást javasolta a gyermekágyi láz megelőzésére.
E kiadás tartalmazza az 1931-ben hatályba lépett a Tauffer-féle Szülészeti Rendtartást is, mely a szülészeti eseményekkel és szövődményekkel kapcsolatban bejelentési kötelezettséget ír elő a bábák számára.
A Magyar Királyi Belügyminiszter 1902. évi 95.000 számú körrendeletének „Rendelet és utasítás okleveles bábák számára” fejezete jelentette a század kezdetén hivatását teljesítő bába számára a vezérfonalat.
A rendelet a Magyar bábakönyv függelékeként is nyomtatásba került, már képzésük során is egyértelmű iránymutatást adott a bábatanoncoknak. A szülésznők munkáját az úgynevezett hatósági orvosok felügyelték, és rendszeresen, negyedévente ellenőrizték.
Az ellenőrzés kiterjedt a működési feltételek, az eszközök és fertőtlenítő szer nyilvántartására, valamint a szülési naplók pontos vezetésére is. A rendeletben foglalt szabályok ellen vétő szülésznő bűnvád alá volt vonható a 1897. XXXIV. törvénycikk 19. §-ának 4. pontja szerint.
A szülésznői felszerelés és dokumentáció
A bábák munkájához nemcsak szakmai tudásra, hanem megfelelő tárgyi eszközökre és szabályos dokumentációra is szükség volt. A szülési naplók vezetése, a fertőtlenítőszerek nyilvántartása és a működési feltételek ellenőrzése a hivatalos munkavégzés részévé vált.
A „bábatáska sajnos nem maradt meg.”- mondja csalódottan Szabó József. Emlékszik még nagymamája táskájára, melyet sosem hagyott otthon, ha szüléshez hívták.
A rendelkezésünkre bocsájtott bábanapló is arról tanúskodik, hogy 1956-ban már a higany(II)-kloridot nem használták, helyette az 1930-as évek elején forgalomba került Neomagnol (chlorogen) tabletta állt rendelkezésre, melynek használatát pontosan dokumentálta Liptay Imréné.
Szabó József egy kisalakú kockás füzetet húz elő a papírok közül, melyet nagymamája, Liptay Imréné várandósgondozási naplóként vezetett. Borítóján csupán az évszám van feltüntetve: 1968.
A naplóban 31 nő látogatásáról szóló feljegyzés található. A várandós neve, születési dátuma, vércsoportja szerepel, valamint a terhesség sorszáma, utolsó menstruáció dátuma és a garviditas kora hónapokban számolva.
A várandós elmondása alapján röviden olvashatjuk panaszait, tüneteit, majd megjegyzésként esetenként: „szakrendelőbe küldtem”.
A szülésznő mindennapi munkája
A bábákkal szemben támasztott követelmények között szerepelt, hogy könnyen elérhetők legyenek. Életmódjukat meghatározta, hogy különös gonddal figyelniük kellett a személyi higiéniára.
A bába kezek mindig tiszták és ápoltak voltak, ruhájuk pedig frissen mosott és vasalt. Lipi néni - ahogy Gyömrőn emlegetik - mindig rendelkezésre állt.
József visszaemlékszik, hogy számtalanszor előfordult éjszakai, hajnali zörgetés házuk ajtaján. Ilyenkor felébredtek a szobában alvó gyerekek is, majd megnyugodva konstatálták, hogy Mama készülődik, szüléshez hívták.
Mária és Ica néni találkozásunkkor hosszan meséltek arról, milyennek ismerték bábájukat. Elbeszélésükben gyakran előforduló szavak voltak a fürge, ügyeskezű, talpraesett, határozott, rátermett.
Úgy emlékeznek vissza rá, mint mindig készséges, megértő asszonyra, aki szakmájában magabiztos hozzáállást tanúsított.
A szülésznő és a közösség kapcsolata
A szervezett vagy valamilyen rend szerint kialakult közösségekben a gyermek születése mindig közösségi esemény volt, ezekhez óvó-védő rítusok, segítségnyújtási, egymásra figyelő megnyilvánulások tartoztak.
A gyermek születése, egy élet kezdete minden család számára kitüntetett pillanat, a szülésen, ezen az intim eseményen jelen lévő személyek életre szólóan beavatottá válnak. A közösen átélt élmény emléke összekapcsolja a szülő nőt és segítőjét, a gondoskodás pedig hálával tölti el a családot.
Nem meglepő tehát, hogy a bábákat a legtöbb településen szeretet és tisztelet fogadta. A kötődés bizonyítéka azonban a mai napig fennmaradt egy dokumentum formájában, mely 648 aláírást tartalmaz.
A község lakói egy emberként álltak ki bábájukért, amikor bírósági eljárás indult ellene.
Egy beadvány tanúskodik arról, hogy a település számára nélkülözhetetlen Lipi néni munkája: „Gyömrő község végrehajtó bizottsága Liptay Imréné, ki községünkben 1951. óta mint községi bába dolgozik, munkája ellen eddig semmi kifogás nem merült fel, mindig pontosan és lelkiismeretesen végezte, a Vöröskeresztnek aktív tagja, és dolgozó nőknek nagy táborát mozgatta meg a Vöröskereszten keresztül, mely szükséges továbbra is községünkben maradjon és dolgozzon. Gyömrőn, 1953. január 6. Garamvölgyi István V.B. titkár, Klics Gyuláné V.B. elnök”.
A bába és a szülés hagyományos gyakorlata
A 20. század elejéig, közepéig a kórházi szülések elterjedéséig a szülés a női közösség meghatározó eseménye volt, amelyen részt vettek a szülő nő nőrokonai, akik maguk is többszörös anyák voltak: anyja, nővére, komaasszonya, keresztanyja, anyósa.
Segítségre mindenképpen szükség volt, még akkor is, ha a „természet rendje szerint" zajlott a szülés. A különböző feladatok elvégzése a bába vezetésével spontán módon szerveződtek.
A falusi közösségekben a nők a konyhában vagy az istállóban szültek: állva, térdelve, guggolva, két szék támláján támaszkodva. Fekve sokkal inkább már csak a képzett bábák és a gumilepedő elterjedését követően.
A vajúdásnál, szülésnél kizárólag nők voltak jelen, a szülő nő rokonai, ismerős asszonyok is segédkeztek.
A vajúdás alatt a szülő nőt járatták, pálinkával is itatták, amit az orvosok később a bábák munkásságában gyakran kritizáltak, mégis igen fontos volt „a hosszan elhúzódó, görcsös, nagyon fájdalmas szüléseknél”.
„A has masszírozása, a külső szülőszervek, a méhszáj zsíros vagy vajas kézzel való tágítása általánosan elterjedt gyakorlat volt”, amelynek „mértékét a szülés előrehaladottsága, a tágulás kellő mértéke határozta meg.”
„Az elhúzódó, hosszan tartó szülést sokszor az anya durva rázogatásával, ugráltatásával, zötykölésével próbálták gyorsítani.” Az anya életének megmentése volt az elsődleges cél, a rendellenesen fekvő magzatokat pedig igyekeztek megfordítani.
Komplikáció esetén a bába kötelessége volt orvost hívni, de mivel sok helyen még a 20. század elején sem volt elérhető orvos a közelben, ezért a nehéz helyzeteket is gyakorta a bábáknak kellett mégiscsak megoldaniuk.
Hagyományok, vallási szokások és rítusok
A bábának komoly szerepe volt a szülés körüli rítusokban és a vallási szokások megtartásában, lebonyolításában, többek között a keresztelőében is.
A várandóssághoz kapcsolódó, szülés előtti, alatti, majd azt követő rítusok és hiedelmek azonban közösségenként eltérhettek. Sok cselekedetet idővel orvosi szempontból ártalmasnak nyilvánítottak - ilyen volt például a kolosztrum kiöntése, majd a szoptatás megkezdése előtt cukros folyadék itatása az újszülöttel.
A bába, a közösség és a rítusok együtt fontos szerepet játszottak az életesemények támogatásában, az átmenetek segítésében, a jövevény közösségbe illesztésében.
- Együtt imádkoztak szülés előtt az anyával.
- Szentelményeket használtak a szüléskor: szentelt gyertyát, szenteltvizet, tömjént, templomkulcsot, harangkötelet.
- Nehéz szülésnél segítséget nyújtottak: masszírozást, sétáltatást, vigasztalást, imádkozást, vagy a földre fektették az asszonyt, hogy a Földanya erejét érezze.
- A köldökzsinórt elvágás után a katolikusok szentelt vízbe mártva, a reformátusok vörös fonallal keresztülkötve énekeskönyvbe vagy a Bibliába tették.
- Burokban született gyereknél a burkot megszárítva eltették.
- A placentának mágikus erőt tulajdonítottak.
- A gyermekágyas ellátás során elkészítették a „Boldogasszony ágyát”.
- Az újszülött első fürdővizébe szimbolikus jelentéssel bíró tárgyakat tettek, ilyenek voltak: az alma, a dió, a tojás, a szén.
A gyermekágyas ellátás során elkészítették a „Boldogasszony ágyát” (a gyermekágyas anya ágya), amelybe óvó-védő kellékeket helyeztek: fokhagymát, tűt, ollót, villát, késekeket, imakönyvet, rózsafüzért, szenteltvizet.
A hagyományok szerint a keresztelőn a bába is részt vett, szívesen látott vendég volt a család ünnepén. A szokás a 20. század közepéig megmaradt, csak a szülések intézményesítése, a magánházakban vezetett élettani szülések visszaszorítása vetett véget ennek.
A Magyar Bába-Egyesület és a szakmai érdekvédelem
A bábák megoldatlan anyagi helyzetéből fakadóan az érdekvédelmük kialakítása szükségesnek bizonyult. 1894 júniusában Dirner Gusztáv a budapesti Bábaképző igazgatója megalapította a Magyar Bába-Egyesületet, mint a második hazai foglalkozási alapon szerveződő női szervezetet.
Legfőbb célja az okleveles bábák érdekeinek képviselete volt, hogy képessé váljanak az együttes fellépésre a jobb fizetések és az állami nyugdíj kiharcolásához, illetve, hogy teret biztosítson a szakmai eszmecseréhez.
Mivel a bábák a vármegyék alkalmazásában álltak, így a fizetésüket nem központilag szabályozták, hanem megyénként eltérő volt. Ennek következtében nem voltak jogosultak egységes állami nyugdíjra, bár a társadalmi és egyházi jótékony egyesületek segítséget nyújtottak az idős helyi bábáknak.
A Bába Egyesület német és osztrák mintára szerveződött, ezért a szaklapjuk, a Bába-Kalauz (1894-1938) is az osztrák Hebamme Zeitung és a németAllgemeinen Deutsche Hebamme Zeitung felépítését követte.
A lap egyben fórumként is szolgált, ahol az okleveles bábák tapasztalatot cserélhettek: rövid esettanulmányokat küldhettek be a saját praxisukból, ezzel is hozzásegítve kollégáikat az esetlegesen előforduló problémák megoldásához.
1893-ban pedig megindította a magyarországi bábák első szaklapját, a Szülésznők Lapját, amely később Bába-Kalauz néven jelent meg 1938-ig.
Igen széles körben terjesztett, komoly tudásmegosztási felületet jelentő kiadvány volt. A kiadvány terjesztéséhez élénk és rendszeres eseményeket jelentő egyesületi élet is kapcsolódott (Magyar Bába-Egyesület) összejövetelekkel, szakmai előadásokkal és vitákkal.
Vita a rövid és a teljes körű képzés között
A bábaképzés megindulása ellenére a csecsemőhalálozási adatok nem olyan mértékben javultak, ahogy azt a döntéshozók szerették volna (1897-ben 650.163 szülésből született 160.081 gyerek nem élte meg az első évét).
Ezért a 19. század végére komoly, közel 40 évig tartó vita alakult ki a szülészeti helyzetről. Ebben a vitában az egyik oldalon többek között Tauffer Vilmos szülész, egyetemi tanár, a bábaügy kormánybiztosa állt, aki 1891-től készített éves statisztikai jelentéseket a szülészeti viszonyokról.
Ő volt az, aki „megértette falvaink, zárt közösségeink sajátos helyzetét is, amelyben a szülés, a születés szigorúan a hagyományok szabta kereteken belül történt, és aki szerint ezt a rendet csak fokozatosan és belülről lehetett megbontani.”
Ő a közösségükben elfogadott bábák rövidebb idejű (pár hetes) és a szakmai minimumot átadó (másodrendű) képzésében látott megoldást.
Más orvosok - például dr. Dirner Gusztáv, gyakorló nőgyógyász, a budapesti bábaképző intézet igazgatója - úgy gondolták, hogy a néhány hetes képzés nem elegendő, és csakis az öthónapos képzési folyamatban képződő okleveles bábák hozhatnak javulást.
A másodrendű képzés fő ellenzője Dirner Gusztáv (1855-1912) volt, aki feminista megfontolásokból a bábamesterség rangját kívánta emelni, és az alacsony szintű képzést az intelligens bábák elleni merényletnek látta.
A kormány azonban Tauffer javaslatát támogatta, akit 1900-ban kormánybiztossá neveztek ki és megbízták a bábaképzés továbbfejlesztésének kidolgozásával.
A bábaügy és a reprodukció feletti állami kontroll
A 19. század utolsó évtizedeire a magas csecsemőhalandóság és az anyai halálozás komoly problémává váltak a vidéki Magyarországon, így a demográfiai helyzet a nemzeti diskurzus figyelmének középpontjába került.
Mindez szorosan kapcsolódott az okleveles bábák hiányához, a törvénytelen gyermekekhez és a leányanyákhoz, a szoptatósdajka-kérdéshez, a magzatelhajtásokhoz és az egykéhez.
Ezek a társadalmi, politikai és egészségügyi kérdések a nyilvánosságban, mint a „bábaügy” fogalmazódtak meg, amely az 1876-os közegészségügyi törvényig nyúlik vissza, amelyben a praktizáló, jórészt analfabéta parasztbábákat utasították, hogy szerezzenek egyetemi végzettséget.
Mindez természetesen messze nem volt realista javaslat, amely figyelmen kívül hagyta a vidéki közegészségügy valós helyzetét.
Tauffer Vilmos az anyai- és csecsemőhalálozások okainak vizsgálatába kezdett bábanaplók és nőgyógyászati feljegyzések alapján, majd az 1880-as évektől kezdve statisztikai adatokat közölt szisztematikus gyűjtéseiből.
Eredményei alapján a legnagyobb kihívásnak a képzetlen parasztbábák vidéki jelenléte bizonyult, akik közül sokan írástudatlanok voltak és nem ismerték a fertőzések terjedésének módját sem.
A bábák és a védőnők, akik kapuőr funkciókat láttak el, egyfelől segítették a nőket fogamzásgátló szerekkel és a nem kívánt terhességek illegális megszakításával, másfelől a pronatalista állami politika végrehajtóiként megfosztották őket a választás szabadságától.
A védőnők térnyerése és a bábaság átalakulása
Az okleveles bábaképzés elterjedésével, a professzionalizációval együtt járt a hagyományos bábai feladatkörhöz tartozó feladatok felaprózódása és mindez lehetővé tette a szülésznői, ápolónői és védőnői feladatkörök elkülönülését, így az önálló szakképzések kialakulását.
A korai differenciálódás során elkülönült az önkéntes, hivatásos, általános egészségügyi és szakápolónők, valamint az általános és szakvédőnők képzése is, amely az ápolóképzés tapasztalataira épülve jött létre.
A szakágak aszerint újra egybeolvadtak vagy elváltak egymástól, hogy az állam milyen szerepet szánt az ápoló- és védőnőknek: hol a szociális gondozásra, hol az egészségügyi szerepvállalásra került a hangsúly.
Az átmenet, a feladatkörökből való kiszorulás pedig konfliktushelyzeteket teremtett nem csak az állam és a szociális-egészségügyi gondozónők, de a bábák és védőnők között is.
A század első felében a medikalizáció fokozatos elterjedése és a higiénikus diskurzus hegemóniája egyfelől magával hozta az otthoni szülések represszióját, aminek következtében egyre több bába került intézményi alkalmazásba, másfelől azonban bizonyos, a hagyományos bábasággal azonosított feladatok (gyógyítás, gyermekágyi gondoskodás) az államilag felügyelt és támogatott védőnők feladataivá váltak.
A Horthy-korszak társadalmi és egészségügyi környezete
A Horthy-korszak egészségügye részben megörökölte a „boldog békeidők” viszonyait és struktúráját, ugyanakkor a trianoni békeszerződés fel is bolygatta azt, s végül ezt kellett a háborús kihívásoknak megfeleltetni és átalakítani.
Az első világháborút és a trianoni békeszerződést követően Magyarország mélyülő demográfiai krizishelyzetbe került, amely megalapozta a témában zajló közbeszédet.
A magas csecsemőhalandóság, a kriminális abortuszok térnyerése, az okleveles bábák alacsony száma és az egyke-rendszer aggasztó válságtüneteknek bizonyultak a politikusok és az értelmiség számára is.
A két világháború közötti pronatalista diskurzusban az anyaság és a gyermekszülés nemzeti ügyként jelent meg a nyilvánosságban, mivel a kormány a népesség növekedésétől remélte a nemzet felvirágzását.
Ennek ellenére, az állam legkisebb jelét sem mutatta, hogy a szülés és gyermekgondozás legfontosabb szakembereinek elkeserítő anyagi helyzetére és munkakörülményeire gazdasági megoldást találna.
Az 1920-as évektől az egészségügyi és a politikai diskurzus összefonódott a fajhigiéniai, népesedési és a közegészségügyi szakpolitikákkal. A szülés, az anya- és csecsemővédelem a politika célpontjaivá váltak, mint stratégiai eszközök az ideális és egészséges házasság, valamint a produktív magyar család megteremtésére.
A csecsemőhalandóság, nemi betegségek és a kriminális abortuszok elleni küzdelem a politikai diskurzusban nemzeti és ideológiai ügyekként jelentek meg.
A trianoni békeszerződés hatása a bábaképzésre
A mozgalmas szakmai életben, a folyamatosan zajló bábaképzésekben a trianoni békediktátum zárt le egy igen fontos korszakot: ekkor az ország 24 bábaképzőjéből 15 a határokon kívülre került, és a határon túliakkal az addig igen aktív szakmai kapcsolat is elhalt.
Az ezutáni időszak a kórházi szülések általánossá válásáig jelentős változásokat a bábaság szempontjából nem jelentett.
A területi veszteségek így nemcsak az egészségügyi intézményhálózatot érintették, hanem a szülésznők képzésének és szakmai kapcsolatrendszerének működését is.
Az otthonszüléstől az intézményi szülésig
Hazánkban a szülések szülőotthonba, kórházba terelése az 1950-es években kezdődött meg, kórházi szülések azonban már a 19. század fordulóján is voltak.
Ekkortájt azonban jellemzően még csak a legszegényebbek és a „megesett” lányok szültek intézményben. Bár szülészeti rendszerünk a mai napig alakulóban van, a szülések 1950-es évekbeli szülőotthonba, kórházba terelése komoly fordulópontot jelentett a nők szülészeti ellátásában.
Inn etől kezdve tűntek el fokozatosan azok a bábák az egyes közösségekből, akik hivatalos képzettséggel vagy anélkül, de ismerték a közösség tagjait, és életüket végigkísérték a születéstől a halálig.
Ráadásul évszázadokig közösségi és egyéb egészségügyi feladatokat is elláttak, őrizve és segítve a közösség hagyományait, hiedelmeit és rítusait.
Bár az 1950-es évektől kezdve - egyre javuló statisztikai eredményeket hozva - kötelező jelleggel terelték a szüléseket a kórházakba és szülőotthonokba, a bábai tevékenység sok helyen még jó darabig fennmaradt.
Annak ellenére, hogy munkájukat, szokásaikat az orvosok és a döntéshozók egy része mindig is kritizálta, kifogásolta, esetleg üldözte, elfogadottságuk a helyi közösségekben sokáig mégis igen magas, vagy akár kizárólagos maradt a szülések terén.
Mutatja ezt az is, hogy sok nő még akkor is otthon szült, amikor már kórházban kellett volna szülnie, és csak akkor telefonált az intézménynek, amikor már megszületett a baba.
Az okleveles szülésznő öröksége
A szülésznői oklevél a Horthy-korszakban egy olyan szakmai átalakulás dokumentuma volt, amelyben a tapasztalati bábaság, az állami szabályozás, az orvosi tudás és a helyi közösségek hagyományai egyszerre voltak jelen.
A képzett szülésznők munkája a szülés levezetésénél jóval szélesebb területet ölelt fel. A várandósgondozás, a gyermekágyi ellátás, az újszülött gondozása, a fertőtlenítés, a dokumentáció, a tanácsadás, a vallási szokások és a közösségi kapcsolatok egyaránt hozzátartoztak feladataikhoz.
A szülésznői oklevél megszerzése egyre inkább elválasztotta a hivatalosan képzett bábákat a tapasztalati úton működő parasztbábáktól, de a gyakorlatban a kétféle tudás hosszú időn át egymás mellett élt.
Aki viszont végérvényesen eltűnt: az az a személy, aki a nőket generációról generációra támogatta évszázadokon át. A régi korok bábája.